.jpg)
Sokszor meg vagyunk arról győződve, hogy az életünk jobb lesz, ha férjhez megyünk, ha megszületik az első gyerekünk, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért vagyunk frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz, és azt gondoljuk, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk elkeseredettek, meg vagyunk győződve arról, hogy boldogabbak leszünk, mikor ezen a korszakon túljut. Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, kifizetjük a hiteleinket, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni, és elhatározni, hogy ma boldogok leszünk, akármi történjék.
Alfred Souza mondta: Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni, és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos megnemértettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az "akadályok " a valódi élet.
Amikor ilyen módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát, és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire, amikor majd lesz boldog. Akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok. Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást, sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét, és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot "elkezdeni", mint ez a pillanat. Ma, most, azonnal! Az életöröm és a boldogság nem úticélok, hanem maga az utazás, hiszen úton vagyunk mindannyian.
Néhány ötlet mára: dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre, szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás, táncolj úgy, mintha senki se látna!
Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre: sorold fel a világ öt leggazdagabb emberét, a világ öt legutóbbi szépségkirálynőjét, öt Oscar díjas színészt!
Hogy megy? Rosszul? Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük.
Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni: sorolj fel három jó tanárt, aki segített neked azzá válni, aki lettél, három barátot, aki a nehéz időkben melletted állt, öt embert, akikkel szívesen töltöd az idődet, mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy!
Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei, viszont aggódnak értünk, szeretnek minket, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben.
Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet, te mit akarsz tőle, ki is vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre. Valószínűleg nem vagy a nagy- és közismert hírességek egyike, de olyan ember vagy, aki azon az úton jár, ahol én is, aki keresi a mindennapi boldogulását.
Jónéhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon az atléták felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol mindenki a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jónéhányat bukfencezett, majd felült és elkezdett sírni. A többi hét versenyző látta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszfordult..... mindenki!. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a nyolcan összekapaszkodtak és együtt sétáltak át a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk, a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
Gyakran túlságosan elmerülünk abban, amit csinálunk és közben elfelejtjük, miért is csináljuk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.