Fölégettem az összes hidakat,
egyedül állok örök ég alatt.
Nem kell a kincs és nincs már szerelem,
csak a magány és szegénység van velem.
csak a magány és szegénység van velem.
Nem lázadok már és nem álmodom
és nem sírok a földi romokon.
és nem sírok a földi romokon.
Meghaltam sokszor és nem élek én,
de mindeneknek bánata enyém.
de mindeneknek bánata enyém.
Jövő minden reményét ringatom,
mint a vihart és fészket a falomb.
mint a vihart és fészket a falomb.
Így állok örök békességbe már
s az Istent várom, aki földre száll.
s az Istent várom, aki földre száll.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
xlator 2010.11.28. 20:27:36
Gyönyörű ez a vers, de nagyon bánatos, nagyon lemondó.
Vajon mi indíttatott, hogy ezt a verset kiraktad a blogodba?
Remélem annak az öreg fának látványa kelti ezt az érzelmet!
*amari 2010.11.28. 20:39:33