Sorsunkat már születésünkkor magunkban hordozzuk. Életünk kezdő szakaszában szüleink körülményei, és gondolkodásmódja irányítja az életünket. Gyerekkori élményeink, tapasztalataink egész életünk során bennünk maradnak bárhova is jutunk el. Kisgyerekkorban a körülöttünk élő felnőttektől tanuljuk meg az élet és a társadalom szabályait, jót, rosszat, az emberekhez, és önmagunkhoz való viszonyunkat. Ahogyan szerettek minket a szüleink, mi is úgy szeretünk felnőtt korunkban és ugyanúgy bánunk magunkkal, ahogyan azt ők is tették. Én hiszek abban, hogy megszületésünk előtt mi maguk választottuk a szüleinket, azt az emberpárt, akikkel élni szeretnénk, akik mintát szolgáltatnak nekünk, így, ha felnövünk nincs kit hibáztatnunk, mert mi magunk döntöttünk mellettük. Ők megtettek minden tőlük telhetőt, hogy őszinte, gondoskodó szeretettel felneveljenek úgy, ahogyan ők tanulták elődeiktől. Átadják erkölcsi, érzelmi, hitbeli tudásukat, tapasztalásaikat, mintául szolgálnak minden mozdulatukkal, megnyilvánulásukkal.
Születésünkkor védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk. Emberi gondoskodás híján a csecsemő képtelen lenne teljes értékű, gondolkodó, érző emberré válni.
Életünk első hat évében alakulnak ki meghatározó személyiségjegyeink, ekkor dől el, milyen felnőttek leszünk. Egész életünket úgy éljük le, hogy az ekkor kapott élményekhez próbálunk igazodni. Olyan családban, ahogy szeretetteljes gondoskodást, ellátást, figyelmet és mosolyt kap a baba, ahol jól érzi magát, a hatásokat ösztönösen elfogadja, hiszen az jó neki. Két-három éves kora körül felfedezi és kezdi jelezni, hogy ő önálló személyiség, már nem tud mindent elfogadni, amit kap, megjelennek a dac kifejezései, lázadni kezd és korának megfelelően ki is fejezi akaratát. Ebben a korban kezdődnek az első összekülönbözések a felnőttekkel, hiszen már vannak dolgok, amiben ő akarja érvényesíteni a maga akaratát, gondolok itt az öltözködésre, amikor ő csak a piros sapkát akarja felvenni, vagy válogat az ételek között, és nem azt akarja megenni, amiben sok a vitamin. Ő dolgozni akar együtt az édesanyjával, főzni, takarítani, virágot ültetni, azonban ha ekkor nem hagyják őt kibontakozni, egész életére kedvét szegik a házimunkától, ill. azt fogja látni, hogy az csak másnak a dolga, az övé nem. Az egó érvényesítését gyorsan és többnyire sikerrel elfojtják a felnőttek, vagy pedig a másik véglet szerint mindent ráhagynak. Öt-hat éves korra a kis ember már határozott személyiségjegyekkel rendelkezik. Ebben az időszakban kezd el ismerkedni a családon kívüli világgal, a társadalommal és meglepve látja, hogy az otthonról hozott ismeretektől eltérő élethelyzetek, viselkedésformák is léteznek. Az óvodában, iskolában rájön, hogy már nem ő van a középpontban, hiszen más kisgyerek is okos, ügyes, és szép, nem csak ő. Ismereteivel nehezen boldogul, védekeznie kell, elvárásoknak és szabályoknak kell megfelelnie. A máshonnan szerzett, sokszor eltérő tapasztalatokat összehasonlítja az otthonival, felfedez, kérdez, kipróbál mindent, és ha nem kap otthon elég szeretetet, elismerést, biztatást, őszinteséget és megértést, akkor bizalmatlanná válik. A szülői szigor fokozódásával egyre lázadóbb lesz, és már tudatosan dacol mindenkivel. Az anya, apa, nagyszülők értetlenül nézik és nem értik gyerekük viselkedését és reakcióit, hiszen ők nevelési tudásukat jónak tartják, csakis jót akarnak neki, féltő szándékkal óvják őt a világtól, nem kezelik egyéni személyiségnek, csak gyereknek, akinek meg kell mondani, mi a jó és mi a rossz, mit szabad és mit nem. Saját keserű, fájdalmas tapasztalataiktól szeretnék megóvni őt akkor, amikor már kihívásokra vágyik, saját élményekkel szeretne gazdagodni, kipróbálni magát változatos és új helyzetekben. Elkezd menekülni, kevésbé lesz őszinte, mert nem kér a tiltásokból és az aggódásból sem.
A szülők jogot formálnak arra, hogy megpróbálják gyermekeiket saját képükre formálni, kisajátítani őket, és megvalósítani saját elveszett álmaikat. Azt adják önmagukból természetesen a legjobb szándékkal, ami benső énjükből fakad a felhalmozott tapasztalat, és tudás mellett. A genetikai hasonlóságon túl ki is alakul a hasonlóság, hiszen hányszor halljuk a szólást, hogy valaki tiszta anyja, vagy olyan, mint az apja. Az élet során hasonló betegségek jelentkeznek a hasonló jellembeliség miatt. Párkapcsolatokban is számos esetben előfordul, hogy valaki hasonlóságot keres társában a szüleivel, vagy éppen olyat nem akar, mint amilyenek ők.
A kisgyermekkorban felhalmozott tapasztalattal kialakul az önálló, belső értékrendünk. Amikor már el tudunk szakadni a szüleinktől, a gyökereinktől egyéniségünk akkor válik önállóvá. Az elszakadás nehéz az emberek birtoklási vágya miatt, ami természetellenes. Sok felnőtt nagyon téved akkor, amikor azt hiszi, hogy utóda saját személyes tulajdona, pedig az elválás szükségszerű, hiszen minden ember önálló, független egyéniség és a saját életét akarja élni.
Boldog születésnapot kívánok a ma két éves Benedek unokámnak és szüleinek!
„A Gyermekeitek – nem a Ti Gyermekeitek.
Fiai és lányai ők az önmagát megörökítő Életnek.
Ők általatok, ám nem belőletek jönnek.
És jóllehet veletek vannak, nem a ti tulajdonotok ők.
Szeretetet adhattok nekik, de nem az elgondolásaitokat,
Mert nekik megvannak az ő saját gondolataik.
És testüknek otthont adhattok, de nem a lelküknek,
mert a lelkük a Jövendő Házában van otthon,
Ahová Ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Igyekezhettek hozzájuk hasonulni, de ne akarjátok őket
Magatokhoz hasonlóvá tenni.
Mert az Élet nem halad visszafelé és nem köt egyezséget a Tegnappal.
Ti vagytok az Íj, melyből gyermekeiteket –
Élő nyilakat – röpíti a messzeségbe
Az Íjász, aki látja a Célt a végtelen ösvényein túl.
S meghajlítja ereje hatalmával a Húrt,
Hogy gyorsan és messzire szálljanak a nyilai...
Ti pedig nyugodjatok bele boldogan, hogy az Íjász meghajlítja az Íjat,
Mert miként szereti a nyilat, amit kirepít,
Akként kedveli ő az Íjat is, ha szilárd és megbízható.”
Kahlil Gibran
Fiai és lányai ők az önmagát megörökítő Életnek.
Ők általatok, ám nem belőletek jönnek.
És jóllehet veletek vannak, nem a ti tulajdonotok ők.
Szeretetet adhattok nekik, de nem az elgondolásaitokat,
Mert nekik megvannak az ő saját gondolataik.
És testüknek otthont adhattok, de nem a lelküknek,
mert a lelkük a Jövendő Házában van otthon,
Ahová Ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Igyekezhettek hozzájuk hasonulni, de ne akarjátok őket
Magatokhoz hasonlóvá tenni.
Mert az Élet nem halad visszafelé és nem köt egyezséget a Tegnappal.
Ti vagytok az Íj, melyből gyermekeiteket –
Élő nyilakat – röpíti a messzeségbe
Az Íjász, aki látja a Célt a végtelen ösvényein túl.
S meghajlítja ereje hatalmával a Húrt,
Hogy gyorsan és messzire szálljanak a nyilai...
Ti pedig nyugodjatok bele boldogan, hogy az Íjász meghajlítja az Íjat,
Mert miként szereti a nyilat, amit kirepít,
Akként kedveli ő az Íjat is, ha szilárd és megbízható.”
Kahlil Gibran
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.